Vicclap.hu - Tonan kedvencek

A hatnapos háború idején vállalati párttaggyűléseken ítélték el Izrael agresszióját az arabok ellen. Egy ilyen taggyűlés végén kérték fel a tagságot, hogy szavazza meg az elítélő határozat szövegét. Az összes párttag megszavazta, kivéve Kohnt, aki nemmel szavazott, a tagság megrökönyödésére. A taggyűlés után a párttitkár magához hivatta Kohnt, és így szólt hozzá:
- Kohn elvtárs, meg vagyok döbbenve a magatartásodon, te aki 30 éve vagy párttag, nem szavaztad meg a párttaggyűlési határozatot, miért?
- Párttitkár elvtárs - feleli Kohn - az igaz, hogy 30 éve vagyok párttag, de ne felejtse el, hogy 50 éve vagyok zsidó!

- Miért van a szőke nőnek négyszögletes melle?
- Mert elfelejtette kivenni a szilikont a dobozból.

Tanfelügyelő jön az iskolába, beül az egyik osztályba.
- Na, gyerekek, most mindenki mondjon egy tőmondatot!
- A kutya harap - mondja Lacika.
- A ló rúg - mondja Peti.
- A Rózsi néni k..va - mondja Móricka.
Kap két hatalmas pofont a tanító nénitől, és azon nyomban haza is zavarják. Délután sétál a tanító néni hazafelé és látja, hogy Móricka ott áll a házuk előtt, és egy nagy tábla csokoládét majszol.
- A fene a dolgodat, te büdös kölyök, hát téged így büntettek meg otthon? Kitől kaptad ezt a csokoládét?
- A tanfelügyelő bácsitól!
- A tanfelügyelő bácsitól? De miért?
- Megmutattam neki, hol lakik a Rózsi néni...

Az álláshirdetésre jötte titkárnőnek.
- Foglaljon helyet a számítógép előtt!
- Igenis.
- Ne ott, kisasszony, az a kávéautomata.

Egy közismert anekdota szerint egy menedzser, aki valami közbejött elfoglaltság miatt nem tudott elmenni a hangversenyre, - melyen Schubert Befejezetlen szimfóniáját játszották - jegyét az elemzési és fejlesztési osztály vezetőjének, azaz termelékenységi szakértőnek adta oda, hogy kárba ne vesszen. Másnap a következő jelentést találta az asztalán:

1. A négy oboásnak huzamosabb ideig nem volt semmi dolga. A létszám csökkenthető, feladatuk elosztható a zenekar többi tagja között.

2. Negyven hegedűs mindvégig azonos kottából játszott. Felesleges munkaerő pazarlás; a létszám drasztikusan csökkentendő. Amennyiben kívánatos a nagyobb hangerő, ez elektromos erősítő alkalmazásával gazdaságosabban is elérhető.

3. Bizonyos félhangok előállítása igen nagy erőfeszítésbe kerül és túlzott minőségi követelménynek tekinthető. Javaslom, hogy minden hangot kerekítsenek fel, miáltal alacsonyabb képzettségű, vagy betanított munkások alkalmazása is lehetővé válna ezekben a munkakörökben.

4. Semmi látható értelme nincs annak, hogy a kürtök megismétlik a vonósok által egyszer már előadott részeket. Ha az ilyen fölösleges ismétléseket ki lehetne iktatni, a hangverseny időtartamát mintegy húsz percre lehetne csökkenteni. Ha Schubert figyelembe vette volna ezeket a javaslatokat, valószínűleg be tudta volna fejezni a szimfóniáját.

- Apu! Mondd, 5000 forint, az sok pénz, vagy kevés?
- Az attól függ fiacskám, hogy nekem kell megdolgozni érte, vagy anyád akarja elkölteni.

Amit nem szeretnél hallani a műtőben

- Ez tul mélyen van, hagyd inkább!
- Nincs több csipeszünk!
- Ha ezt elszoritom, amaz felfakad!
- Egészen be van ágyazodva... Inkább varrjuk össze!
- Szerinted is reménytelen?
- Hogy is volt ez annak idején a nagykönyvben megírva? Régen volt!
- Na erre mondaná a prof: ez is inkább a boncasztalon feküdne!
- Ez nem az az ér! Azt már lekötöttük!
- A prof bent van még? Segíthetne!
- A rohadt életbe, már megint átvérzett!
- Ha minden jól megy, ez még túléli!

Kohn és Grün libakareskedők Oroszország egyik falujában. Egy szép napon rendelet jelenik meg a libaárusítás betiltásáról. Kohn tovább folytatja az árusítást, le is tartóztatják és két évre ítélik. Szabadulása után hazamegy és látja, hogy Grün háza előtt hosszú sor kígyózik. Az emberek egyenként bemennek és egy libával a hónuk alatt jönnek ki. Kohn este átmegy Grünhöz és kérdezi tőle:
- Mondd csak Grün, szabad már libákat eladni? Megszüntették a rendeletet?
- Dehogy is szüntették meg, a libák eladása még mindig tilos.
- Hát akkor te hogy mersz libákat árusítani?
- De kedves Kohn, én nem árusítok libákat!
- Ne viccelj már, hogyan magyarázod akkor meg, hogy az emberek sorba állnak a házad előtt és egy libával a hónuk alatt jönnek el onnan?
- Félreértetted a helyzetet. Én csak feladtam egy hirdetést az újságban, hogy elvesztettem 100 rubelt és a becsületes megtalálót egy libával jutalmazom!

Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétől, és a metrón a lábadra lépő "fokhagymát reggeliztem pálinkával" típusú emberektől. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó - az ezeröcsi ugye megreccsent előző nyáron. Sebaj, nagypapi - Árpié - szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. "Megy?" "Megy, csak nincs műszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni." Ez Árpinál soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával később indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Később kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnője reggel...) Ez az indulás előtti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de ő megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én értem oda előbb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeiből, és normális lesz tényleg . Alapvetően azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelős hang): "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a lépcsőhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli előtt), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nőnek, hogy "Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú nőhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A nőn látszik, hogy egy szót sem ért az egészből, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll előtte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De ő kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következőhöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni.
Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elővesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az új kérdőívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodába.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika, milyen vicces asszony!" "Kiliánig" - suttogja. Az emberek röhögnek, mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem verik meg. Megúsztuk.
A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akiről kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert ő rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték.
Megérkeztünk. Árpi első dolga volt - az elfogyasztott jelentős sörmennyiség hatására -, hogy teli torokból elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendőr sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint később megtudtuk, hallották.)
Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha már megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerőse otthon csinál pálinkát, majd tőle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt.
- Nem baj - mondta Árpi -, majd rakunk bele fűszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az .
Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belőle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erős. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a nagyszülőkhöz.
- Árpikááám! - puszi-puszi, előkerül a "vodka".
- Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked.
- Há', dehogynem ittam én mán, Árpikám. - Hoppá! Most mi lesz?
- Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon erős, ez nem sima vodka.
- Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan erős, mint az én házi szilvám. - és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de ő csak megrázza a fejét. - Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol.
Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértődik, és nincs autó. Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le - nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék. Árpi lenyeli hősiesen. Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tőlem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz.
- Aztán, fiam, te hova valósi vagy?
- Hmhhmmhhm. - mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja ősz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron.
- Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt.
Sikerül rávennem őket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz:
- Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál.
Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fűzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem... Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MÉH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni...! - Annyira senkit nem lehet leitatni.
A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas, őszi erdő-metál". Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyásba, ahonnan - a "vodka" hatására - csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolski padlólemeze.
- Nagyfater, b*szki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?
Na, itt elkezdődött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról. Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd ő. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót.
- Nagyfater, oszlik a verda! - bosszankodott, majd nézett előre hunyorogva.
- Mit nézel? - kérdeztem tőle.
- Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun.
Egyébként ez valahogy így hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn". A kapu olyan három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.
Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jó! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját - a nagy része arra ment -, a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél előbb hazajussunk, ezért ráhagytam.
Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendőr után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat!"
A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér' álítottak meg ezek minket?!".
A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!".
Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!
Odaért Pista. Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam. Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk.
Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!"
Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen. Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levők, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztan elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szólt a többieknek, és valószínűleg Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam - sokadszor -, hogy Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam be.

A rendőrőrszobán kihallgatnak egy gyanús alakot.
- Mi a neve?
- Szhwartzeneczky.
- Ezt hogy írják?
- Egy y-nal a szó végén.