A POKOLI OPERÁTOR NAPLÓJA
A Pokoli operátor Angliában.
Második nap.
"Ó, Simon, köszönöm, hogy eljött. Kérem foglaljon helyet."
Az előléptetési bizottság ma valahogy nagyon csendes. Általában nem különböznek egy falkányi csaholó kutyától, ráadásul magabiztosabbak is szoktak lenni. Biztosan valami jó hír.
"Simon, ugye tudja, hogy az operátori hely megüresedett amiatt a tragikus baleset miatt, ami a személyzeti öltözőben történt."
"Igen," suttogom. "Tragikus."
"Hogy miként kerülhetett az a kenyérpirító a zuhanyzóba, nem a bizottságunk feladata kideríteni. Nekünk mihamarabb utánpótlást kell találnunk. Normális körülmények között kívülről töltenénk be az állást, de sajnos az a szörnyű eset, ami a lifttel és a jelentkezőkkel történt, meghiúsítja ezt a lehetőséget..."
"Rémítő," húzom el a szám, szívemben teljes sajnálattal a jelentkezők iránt, miközben elképzelem, ahogy azok a szerencsétlenek a halálukba zuhannak liftestől, mindenestől... Baleset volt, remélem értik.
"...Ugyan nagyon különösek a körülmények; a rendőrök szerint a lift gyorsabban zuhant, mint azt a gravitáció indokolná. De azt hiszem, ezt már nem fogjuk megtudni, mivel az irányító egység leégett abban a nagy tűzben..."
Tulajdonképp ezt a dolgot érzékenyebben kéne felfognom, de látom, hogy a teremben egy kicsit sok az ellenséges pillantás. A bizottság némelyik tagja még nem tudja eldönteni, hogy megengedje-e, hogy én legyek az operátor, vagy esetleg áldozatául essen egy titokzatos balesetsorozatnak. Eldöntöm, hogy átvágom a szalagot, és döntök helyettük.
"Szóval, minden ellenkezésüket félretéve, úgy döntöttek, engem fognak megválasztani operátornak... "
"Nos...," mondja az elnök, kétségbeesve nézegetve segítségért, "...igen."
"Oké. Rendben. Szükségem lesz egy pár tízezres fizetésemelésre a megnövekedett felelősség miatt, valamint még egy pár tízesre a költözködéshez."
"DE HISZEN CSAK KÉT IRODÁNYIRA VAN ONNAN!"
"Nem rossz ötlet. Kétszer tíz elég lesz a költözésre. Ja, és új irodabútor is kell. Talán egy bőrfotel meg fog felelni. Ó, és ne felejtsék el a kávéfőzőt."
Felkelek a székről.
"Nos, egyenlőre csak ez jut eszembe, majd később még jelentkezem. Most vissza kell mennem dolgozni."
Miközben egymás között pusmognak, visszatérek a szobámba. Mivel lassan vége a munkanapnak (3 óra), írásvédetté teszem a lemezeket, majd elindítom a shutdownt 1 perces beállítással.
Cseng a telefon.
"Nem tudom elmenteni a munkámat," sírja egy hang.
"Talán jobban kéne próbálnia."
"De a rendszer nem enged. nem tudja megállítani a rendszerleállítást?"
"Hát, szívesen megtenném, de sajnos ez teljességgel lehetetlen. Senki nem tudja, hogy ilyenkor mi történhetne. Talán még az összes munkáját is elveszíthetné. Ki tudja."
"Um..." - Szinte hallom, ahogy forognak a kerekei - "...Uh..."
Lerakom. Nagyon határozatlan volt.
Eddigre a shutdown már befejezte, én bootolok egy nagyot, majd úgy határozok, hogy beleviszek egy kis mulatságot az életükbe. Kihúzgálok véletlenszerűen egy-két terminálkábelt, majd ugyancsak véletlenszerűen máshová dugdosom. A diákok termináljait általában a tanári gépekre, és vice versa.
Ezután kiválasztok egy szerencsétlent a panaszládából, hogy az e-heti "Külső Behatoló" lehessen, majd letörlöm az összes fájljukat.
Kitaláltam egy új mókát. Előkaparom a telefonszerelők kézbeszélőjét, majd átsétálok a kommunikációs szobába, hogy belehallgatózzam az emberek beszélgetéseibe.
Többnyire semmiségek, de a dolog ad nekem egy ötletet. Az egészet áteresztem egy hangfelismerő egységen, hogy figyeljen az én nevemre (biztonsági szempontból), a szexuális témákra, és ahol élő csirkékről van szó. A lehetőségek végtelenek.
Egy felhasználó telefonál.
"Ó, jó napot. Meg tudná mondani, hogy mi a jelszavam?" kérdi.
"Sajnálom," mondom ezredszerre. "A jelszavak titkosítva vannak a rendszeren emiatt sokkal könnyebb új jelszót beírnom, mint megmondani a régit." (Ami butaság; mivel a jelszótitkosító rutinban van egy kis házi változtatás, amivel a fejlesztők fogadni merek nem számoltak.)
"Ó, oké - meg tudná változtatni 'homok'-ra, kérem? Ez volt a régi jelszavam."
"Sajnálom, de nem változtathatjuk meg a jelszavakat olyanra, amit a felhasználó mond. Ez ellenkezik a biztonsági előírásainkkal."
"Ó, akkor tudna nekem új jelszót adni?"
"Persze. Mit szólna mondjuk a 'homok'-hoz?"
"Hogyan? .. ..Ja, oké, ez megfelel."
Lerakom. ő is. Tíz perc múlva megint telefonál.
"Megváltoztatta már a jelszavamat?"
"Megváltoztatni????" kérdem. "Csak azt kérte, hogy adjak új jelszót, szó sem volt változtatásról."
"De... Ó, na mindegy. Meg tudná esetleg változtatni 'homok'-ra, kérem?"
"Sajnálom, de ahogy azt már korábban megmondtam, a biztonsági előírások ezt nem teszik lehetővé. Ugye ha én tudnám a maga jelszavát, akkor minden további nélkül be tudnék magához lépni. Nem így van?"
"Hát, igen..."
"És ha ez történne, a maga adatai máris nem lehetnének megbízhatóak, ugye?"
"Uhh, igen, azt hiszem."
"Más szóval, ha már két ember tudja egy felhasználó jelszavát, akkor a biztonság a felére csökken, ugye?"
"Igen, azt hiszem igaza van."
"Persze, hogy igazam van. Én vagyok az operátor. És nem csak akkor van igazam, ha igazam van, hanem akkor is, ha véletlenül tévedek..."
"Uhh..."
Azt sem tudja, hogy helyeseljen, vagy ne. Balek.
"Namármost," mondom, megszakítva kínlódását. "Mindjárt megváltoztatom azt a jelszót."
"Köszönöm."
"Semmi gond. Viszhall.."
"D...>click<"
Visszatelefonál.
"Nem mondta meg nekem a jelszavam!"
"Persze, hogy nem. Már megegyeztünk abban, nem, hogy ha két ember tudja a jelszavát, akkor kevésbé biztonságos a rendszer, nem?"
"Na igen, de..."
"Semmi de. A biztonság az biztonság. Visszhall."
Az az egyetlen baja ennek a melónak, hogy nem magától megy - az embernek *DOLGOZNIA* kell rajta.
|
