Vicclap.hu - viccek archívum, 6 . oldal

Tizenhárom + kettő + x. nap.

Visszatértem Angliából, és újra a régi birodalmamban járok, hogy rendszergazdaként dolgozzak. Ezzel a poszttal sajna az jár, hogy reggel kilenctől este ötig kell dolgoznom. Elég fura. De egyáltalán nem tetszik.
Lemegyek a gépterembe, hogy megnézzem kedvenc gépeimet, de mivel már nem én vagyok az operátor, nincs belépési engedélyem. Fel is hívom a jelenlegi viperátort. Felveszi.
Rossz jel.
"Bejuthatnék a gépterembe?" kérdem, tisztelettudóan.
"Hááát..." habozik "...mit akar tenni?"
Határozatlan. Egyre rosszabb. Egyenesen ki kellett volna vágnia a farbát, hogy az a nap, mikor egy felhasználó be fog jutni az ő géptermébe, az az a nap lesz, amikor őt dobozba teszik és felszáll a nagy Égi Gépterembe, hogy találkozzon a Legfőbb Operátorral.
"Csak szeretnék egy pillantást vetni a gépeimre."
"Um, hát nem szoktunk senkit beengedni ide, hacsak nem vészhelyzetben." nyögdécseli.
Medve anyám! Mintha bocsánatot akarna kérni! Nem bírom tovább, ezért gyorsan elmenekülök. Bocsánatkérően utánamszól és ez felfordítja a gyomrom.
Látom, hogy elpocsékolnak valamit, amit évek gondos munkájával építettem fel. Esztelen pusztítás folyik a szemem előtt!
Nem hagyhatom, hogy így legyen vége. Valamit tennem kell...
Visszatérek a szobámba és magamhoz ragadom a borítékot, amit nyugdíjazásom boldog napjaira tettem félre.
Átfésülöm azt a néhány papírt, fotót, diktafon szalagot, míg meg nem találom amit keresek. A fénykép egy kicsit fakó, egy kicsit homályos, de az alakok még mindig felismerhetők rajta.
"Igen?" A Nagy Főnök maga veszi fel a kagylót.
"Jónapot, Simon vagyok a gépterem mellől. Azt hiszem van itt valami nálam, ami a magáé."
"MICSODA?!?!?"
"Egy fénykép. Egy a huszonnégyből."
"MIRŐL BESZÉL? ELFOGLALT EMBER VAGYOK - NE PAZAROLJA AZ IDŐMET, JÓ?"
"Nos, ez egy fotó, amin néhány nőnemű barátjával látható, amint éppen mintha valami fura dolgot művelnének."
"Ó, tényleg, kíváncsi voltam hová tűnhetett. Remélem be tudja tenni egy borítékba, hogy feladja nekem..."
"Hát, azt nem hinném..."
"Biztos hamisítvány. Honnan a pokolból tudna maga ilyet szerezni?"
"Az irodájából. Egyik éjjel nyitva hagyta az ajtaját."
"Ki van zárva, az ajtómat elektromosan zárom minden este."
"Számítógéppel?..."
"Ó. Mit akar?"
"Az új operátorokat."
"Oké. Ki vannak rúgva."
"NE! Akkor majd másikakat vesz fel, ami még rosszabb is lehet!"
"Akkor mit akar?"
"KIKÉPEZNI ŐKET!"
----------------------------------
Egy pár nap múlva megkezdődik a kiképzés. Sajnos csak egyet kezelhetek, mert a másik megszökött, mikor hallotta, hogy én akarok vele beszélni. Na mindegy, egy is jobb a semminél.
Az alapoktól kezdjük.
"Oké, akkor ugorjunk bele. Mit gondolsz a felhasználókról?"
"Részemről okék, azt hiszem," válaszolja.
"OKÉK?"
"Hát néha tudnak fájni, az biztos."
"Néha?"
"Hát elég sokszor..."
"Elég sokszor?"
"RENDBEN! MINDIG! ÚTÁLOM ŐKET, ÚTÁLOM! MINDIG IDETELEFONÁLNAK, HELYET KÖVETELNEK MAGUKNAK, VAGY BE AKARNAK JELENTKEZNI, VINNYOGNAK AZON AZ UNDORITÓ HANGJUKON, HOGY LASSÚ A GÉP. UTÁLOM ŐKET!!!!"
"Na ez az. Ugye. Látod, tudtad te a választ. Második kérdés. Mit csinálunk a felhasználóknak?"
"Amit akarnak?"
"Nem,"
"Amit mi gondolunk, hogy ők akarnak?"
"Nem,"
"Amit mi akarunk?"
"Nem,"
"NEM TUDOM!!"
"Látom. Nos, mi semmit nem csinálunk a felhasználókNAK. Mi csak a felhsaználókKAL csinálunk dolgokat. Finom csak a különbség, de lényeges. Na most akkor, mit csinálunk mi a felhasználókKAL?"
"Amit akarunk?"
"Pontosan. És miért tesszük azt?"
"Mert megérdemlik?"
"Nem..."
"Hogy meggyőzzük őket, hogy ne hívjanak?"
"Ismét nem. Azért csináljuk, mert ez nekünk jól esik. És meg tudjuk úszni."
"Ó! Lehet, hogy igazad van?"
"Én TUDOM, hogy igazam van. És ha nincs is, akkor is NEKEM van igazam, mert én vagyok az Operátor. Ennyi! Ha erre a mondatra emlékezni fogsz, akkor nincs az a dolog, amit ne tudnál megoldani. És most az utolsó kérdés. Mit csinálunk pontosan a felhasználókkal?"
"Letöröljük a dolgaikat, tönkretesszük a mentéseiket, elolvassuk a leveleiket..."
"Nem nem ügynökpalántám, ez csak bagatell. Nekünk össze kell törnünk őket.
Mi értelme, ha letörlöd a dolgait, ha soha nem használja? Mi értelme, ha a privát levelezését elolvasod, ha nem mondod el a dolgait se a barátainak se a rokonainak. Minek tönkretenni a mentést, ha nincs rá szüksége? Nem, nem. Össze kell törni őket. Rá kell jönniük, hogy ők csak egyszerű birkák, akikről mi tudjuk, hogy azok."
"Értem."
"Persze. Na én most elmegyek, és meg ne lássam magamat mégegyszer itt!"
"Köszönöm uram."
"Uram?"
"Ja! Na tűnés a géptermemből!!"
"Ez az, ezt már szeretem!"
Az átok elmúlt.
"Ó" szól utánam az operátor, "nem emlékszem, hogy hogyan nézett ki a mentésed. Nem ez a szalag az, ami itt van a lemágnesezőn?"

>HMMMMMMMMM<

AAAAAGH!

(Fordította: Benő)

Még nincs vége, mert a A POKOLI OPERÁTOR ÚJRA KåSÉRT

Ne kérdezzétek, hogy hogyan kerültem újra ide. Egyszerűen csak itt vagyok és kész. Legyen elég csak annyi, hogy a vezetés nem nézte jó szemmel azokat az információkat amiket összeszedtem a legráfizetésesebb felhasználóinkról.
Főleg miután megtalálták a poloskákat a főnök irodájában. A fene se tudta, hogy ez azzal szórakozik, hogy állandóan kutat a helységben. Na száz szónak is egy a vége, újra itt vagyok a nyeregben. Sajnos ez azt jelenti, hogy eggyel több operátor van a gépteremben. Miután bezárom a szalagtár ajtaját, ez a probléma is megoldódik. A kopogás és kiabálás abbamarad egy pár óra múlva. Azt hiszem ez a helység *tényleg* légmentesen zárt.
Hogy köszöntsem magam újra a hivatalban, körbeküldök egy üzenetet, hogy a rendszer tíz perc múlva leáll, majd öt perc múlva lekapcsolom a gépet.
Imádom ezt csinálni. Boldogan figyelem a gép merevlemezaktivitást jelző lámpácskáit, miközben a gép az indulás hibajavítási fázisába lép, ahogy letörli az összes journal fájlt. Érdekes, hogy minden indulásnál mennyi szabad helyünk van....
Épp elindítom a DOOM-ot, mikor a telefon csöng. Mi a szösz, már tisztára hiányzott, míg nem voltam itt. Fel is veszem gyorsan. "Gépterem," mondom.
"EZ NEM VOLT TåZ PERC!!!" üvölti a kagylóból egy hang.
"Mi nem volt tíz perc?" kérdem a legnyugodtabb hangomon. Látom, hogy a távollétem alatt a dolgok nagyon elfajultak. Pedig ahogy mindig is mondottam volt, az ember jobban teszi, ha ritkán kényeztet és sűrűbben szórja az rm -r parancsot...
"TUDOD TE AZT! Azt írtad, hogy tí... >szünet< ...Ummm, kivel is beszélek?"
"Itt az Operátor beszél; miért, kit várt?"
"Darren? Darren te vagy az?"
"Nem, nem. Darren sajnos jelenleg nem elérhető."
"Ó. És nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza a gépterembe?"
"Valószínűleg a következő biztonsági mentésre itt lesz - valamikor 2007 felé, ha jól sejtem."
Azon gondolkozik, hogy megkérdezze-e tőlem, hogy viszzaállítanám-e az elveszett dolgait. Érzem. Hagyom, hogy rágja magát egy kicsit.
"Csak ezt akarta kérdezni?", kérdem édesen, mint a cukrozott epe.
"Hát... nem, nem számít."
"Persze, hogy nem. Megnézzem, hogy a könyvtárában minden rendben van-e?", súgok neki.
"Megtenné? Kicsit még új vagyok a rendszeren, nem tudom, hogy hogyan kellene csinálnom."
"Persze, mi is a loginneve?"
Hallom, hogy mindene azt sikoltozza, hogy ne mondja meg - a körülötte lévő emberek is sikoltoznak, hogy ne mondja meg.
Megmondja.
"Oké. Ahogy elnézem minden rendben van a könyvtárában!" mondom neki.
"IGEN? NAGYSZERŰ!"
A hangjából csöpögő megkönnyebbülés szinte undorító.
>clickety< >clickety<
"Igen. Mind az xdefaults, mind a newsrc rendben van."
"De ... De mi van a megfigyelési adataimmal?"
"Tessék?"
"Körülbelül tíz fájl volt a kutatási könyvtárban. Olyan adatok, amit évek alatt gyűjtöttem össze."
"Ó. Hát, én semmit sem látok. Lementette valahová?"
"Tettem egy másolatot a barátnőmhöz..."
"Loginneve?"
"Hmm... >szünet< ..."
Megteszi?
Meg.
Mint amikor úthengerrel versz be egy szöget.
>clickety clickety<
"Nem, ott sincs semmi. Ó! Egy pillanat, van itt valami, ami akár az is lehet; elég nagy. Azt hiszem meg kéne próbálnia bejelentkezni és megmenteni."
Összehúzok cat-tal vagy ötszáz oldalnyi szemetet és bevágom a barátnője könyvtárába kutatás.j névvel.
"Hogyan tudom megtenni?"
"Oké; be tud már lépni?"
"Igen, azt hiszem .... rendben, beléptem."
"Tuti, csak annyit kell tennie, hogy a mailer programon keresztülfuttatja, hogy az lecsippentse a nyolcadik bitet, különben a visszaállítás logikai hibával kiakadhat."
>BUTA MÓD BEKAPCS<
"Ó... Tehát mit kell tennem?"
"Be kell írnia azt, hogy 'mail root < kutatás.j'"
"Rendben, csinálom!"
"ÁLLJ! Az orrával kell gépelnie!"
"M..? Micsoda???"
Felcsapom a kifogásnaptárt. "HARDWARE NYOMÁSHIBA"
"Ezt amiatt kell csinálnia, mert a gép rosszul viselheti, ha túl erősen gépel. Tudja ez, ha szárazak a maga izületei, elektromágneses indukciót eredményezhet."
>BUTA MÓD VÉGÉRVÉNYESEN BEKAPCS<
"Aha. Oké..."
"Namármost. A parancsot húsz alkalommal kell beírnia."
"Persze, persze..."
Leteszi.
Gyorsan felhívom a biztonságiakat.
"Hé! Van egy őrült a laborban. Az orrával gépel. Azt hiszem fegyver is van nála...."
Három perc múlva hallom a lövéseket. Törlöm a könyvtárát, elvégre már úgysincs szüksége többé rá.
A telefon ismét csöng. Anyu az.
"Szassz anyu, mi a gond?"
"Simon, van egy kis problémám a munkámmal. Azt hiszem a floppy amin a személyes dolgaim vannak, hibás."
"Aha. Oké. Ugye van nálad egy kis körömlakklemosó, meg olyan a kis vattacsomócska, amivel az ember a fülét pucolja?"
"Igen."
"Na, akkor húzd ki a lemezt, és pucold le azt a barna valamit, ami a benne lévő izén van; ez piszkítja be a fejet. Addig csináld, amíg egy csinos kis tiszta fehér lapocskát nem látsz benne."
"Ó! Köszi Simon!"
"Nincs mit. És anyu, emlékszel mikor nem engedtél át a szomszédba videózni öt éves koromban?"
"Igen, miért?"
"Á semmi..."

(Fordította: Benő)

A pokoli operátor végérvényesen legeslegutolsó, folytathatatlan, befejezett, lezárt naplójának utolsó napja.

Elég meleg a mai délután itt a gépteremben. Nem t'om miért, talán vissza kéne kapcsolnom a klímát, de a fenébe is, tisztára meg vagyok fázva, melegnek kell lennie, ha be akarok menni.
Kikeresem a mai napra rendelt kifogást. "Hitelkártya által gerjesztett mágneses interferencia." Elég misztikus ahhoz, hogy ne tudjanak belekötni.
A telefon csöng.
"Halló, gépterem," mondom.
"Szia!" kezdi a hívó. "Szeretnélek megkérni benneteket, hogy rakjatok be legyetek szívesek négy mega RAM-ot a gépembe. Most vettem a városban egy fickótól, és gondoltam ti meg tudnátok csinálni nekem."
"Nos, rendes körülmények között meg tudnánk, de sajnos most a műszerész fiúk el vannak foglalva azzal, hogy lángvágóval kinyissák a szalagtárolót, mert valami bűz szivárog onnan. De szerintem te is be tudod tenni."
"Igen? Én azt hittem veszélyes," mondja.
"Ugyan már, csak annyira, mint házban lakni. Csak ne felejtsd el, hogy kivedd a chipeket abból a műanyag zacskóból, mielőtt összeragadnának."
"Igen? Miért tennék azt?"
"Ugye hallottál már sztatikus RAM-ról, nem?"
"Igen..."
"Namármost, mi a fenének rakják ezeket antisztatikus zacskókba? elég gyanús, nem? Lehet, hogy a tieid már rég összeragadtak, szerintem jobban jársz, ha azonnal kiveszed őket."

>BUTA MÓD BEKAPCS<

"Ó! >crinkle crinkle< Oké. Most mit tegyek?"
"Csak annyit, hogy meg kell szabadulnod a töltéstől, amit valószínűleg már a RAM-ok is megkaptak; végül is nem akarod a gépedet felrobbantani, ugye? Vegyél le minden gyapjút magadról, és cseréld ki nylonra. Utána fésüld meg magad egy párszor, és rakd a chipeket a fésűbe, hogy ott készenlétben legyenek. Kapcsold be a géped, aztán a bentlévő memóriát húzgáld ki-be körülbelül tízszer, hogy a dugasz bemelegedjen. Aztán rakd be az újat, kapcsolgasd be a gépet egy pár tucatszor, és ezzel minden meg van oldva."
"Hé, köszi!"
"Szóra sem érdemes, értetek vagyunk."
Elindulok ebédelni - elvégre már vagy tíz perce folyamatosan dolgoztam -, miközben elhaladok a tanulók laborja előtt. Masszív csipogás hallatszik az egyik gép felől. Vagy egy image fájlt nézett meg a gazdája szövegesen, vagy pedig ráeresztette a fingert az accountomra, amivel magára szabadította azt a core fájlt, amit átneveztem ".plan"-re. Mire kiválogatja a dolgait addigra már az egész gépideje letelik. Ej, de kár.
Visszatérek az ebédből egy pár óra múlva, és becsusszanok a Usenet hírei közé, az alt.binaries.pictures.erotica területre, majd letörlöm az igazán hosszú képek harmadik és negyedik részét. Persze csakis azután, hogy lementettem őket magamnak és rámásoltam a legutolsó felhasználó backup szalagjára.
Aztán felkészülök, hogy megnézzem a frissen kivett videófilmeket, azzal, hogy kikapcsolom a nyomtatókat, kihúzom a telefonokat, mikor észreveszem, hogy a videómat valaki eltüntette. Hmm, valaki itt kutakodott, míg nem voltam itt...
Diszkréten utána érdeklődöm néhány helyen az esetnek, "rm -r"-rel fenyegetőzve, és ki is derítem, hogy főnök titkára orozta el. Le is suhanok, hogy visszakérjem. Csakis akkor, mondja, ha aláírom a *KÖNYVET*, amiben megmondom, hogy mikor viszem vissza, hány percnyi filmet akarok vele megtekinteni, és vajon PAL, vagy NTSC-t fogok-e nézni, satöbbi. Azután ő majd ezt felviszi az ő *személyes* számítógépére (amihez hozzá sem nyúlhatok, mert nem tartozik hozzánk), amiből színes grafikonokat tud arról készíteni, hogy ki nem dolgozik az osztályon.
Megmondom neki, hogy ez soha nem fog visszakerülni - elvégre én voltam az, aki korábban belevágta a kalapácsát, ezért nekem kell, hogy a tulajdonomban legyen az a nyavalyás masina. Azt mondja nekem, hogy ez
teljességgel elfogadhatatlan, és nekem másik videót kell magamnak találnom, mert erre neki huszonnégy órán át szüksége van, hátha kell valakinek. És mivel minden este a PC-jét hazaviszi magával, ne is gondoljak semmiféle hamis kölcsönigazolásra. Ebből már látom, hogy valójában mi folyik itt - egy alig álcázott próbálkozás arra, hogy a hatalom székét (az operátori szobában), megszerezze a Pokoli Titkárnő.
Úgy döntök, ezt a pontot neki adom. Elvégre elég jó titkárnő. Általában húsz százalék alatt van azon levelek száma, amit a megfelelő levelesdobozba tesz, mikor a posta megérkezik.
Következő reggel, mikor kettőre beérek három figyelmeztetést találok az asztalomon, amikben további dolgok iránt érdeklődnek, amik a gépteremben vannak javításra váróként elkönyvelve. Az a lökött technikus szigorúan titkos információt juttatott ki, aziránti törekvésében, hogy lefektesse a titkárnőt. Kár érte, pedig már kezdtem megkedvelni. Találok még egy kis papírkát, amiben a nagyfőnök felhatalmazza a nőt, hogy nyomozzon.
Mindezek mellett látok még egy kis fecnit, amin kijelenti kedvenc billentyűszagú boszorkányom, hogy huszonnégy-órás belépési kulcs kell neki a gépteremhez.
ISMÉTELTEN rájövök, hogy ezeknek még egy icipici pontocskát sem szabad hagyni. Utánanézek a csaj RS232, Ethernet, Appletalk és telefon port címeinek, és kipakolom a hubból. Lerúgom a biztosítékot a hálózatán csakúgy mint a világításáét. Aztán már csak egy pár drót lecsupaszítása van hátra, és már lehet is bedugni...
Pár perc múlva csörög a telefon.
"MI TÖRTÉNT A SZOBÁMMAL?!" nyikorog titkárnőcském.
"A szobájával?" kérdem ártatlanul, kedvesen, miközben a telefon alapján leellenőrzöm, hogy hová költözött. Aha! Csak ide a folyosó végére.
"Igen, az ÉN SZOBÁMMAL. Elment az áram és minden lehalt."
"Uram atyám! Mit csinált, mikor elment az áram? Csak nem valami butaságot?"
"Nem! Dolgoztam a PC-men!"
Ahogyan kihangsúlyozza, hogy a PC az övé, tisztára megőrjít.
"Az ön *saját* PC-jén?" kérdem.
"Igen!"
"Az ön *saját* *nagyon személyes* PC-jén?"
"Igen..." Ez még nem tudja mit akarok...
És most megmutatom neki a Pokoli Operátorok egyik alapvető törvényét, miszerint a Pokoli Operátor nem csak győzni szokott. Győzni bárki tud. A pokoli Operátor győz, és totálisan DEMORALIZÁL. Ez az igazi győzelem.
"Remélem a gépét kikapcsolta, mielőtt felhívott."
"Miért?" kérdi, egy kissé bizonytalanul.
"Csak azért, mert az ön saját, különbejáratú, személyes tulajdona nem része a cég biztosítási elképzeléseinek. Teszem azt véletlenül egy kis
túláram lépne fel, isten tudja csak, hogy mi történhetne egy ilyen értékes, érzékeny *személyes* szerkezettel mint..."
Hallom, ahogy *nagyon* halkan melléteszi a telefont és lábujjhegyen visszasprintel a szobájához. Miközben többször levágom a biztosítékát, elgondolkozom azon, hogy mit is fogok délután a videón nézni. Mivel még mindig a telefonon csüngök, hallom a háttérből a nagy durranást. A PC-je összepiszkította magát.
Tíz perccel később csöng a telefon a kontrolszobában. Persze ő az, bár mintha már egy kis kétségbeesés is beférkőzött volna a hangjába. Nagyjából lefordítom elcsukló szavait, miszerint azt szeretné, hogy a terminálját kapcsoljuk be a hálózatba. Persze, semmi akadálya; mondom is neki, hogy addig nyugodtan hetyeghet a technikusával. Lerakja.
Semmi humorérzéke sincs.

Megint tíz perc múlva a szerelő szól ide, hogy a szoba összes vezetéke halott. Mondom neki, hogy mindjárt megnézem, majd visszadugom az ethernetét, telefonját és Appletalkját. így már csak az RS232 maradt... A következő tizedik percben ismét a telefon kelt fel szunyókálásomból. Megint a szerelő az, amint a titkárnője előtt hatékonynak akarja feltüntetni magát. Panaszkodik, hogy az RS232 még mindig nem jó. Kivágom magam, azzal, hogy biztos tönkrement a vezeték vége, és megkérem, hogy rakjon fel újat. Hallom a >snip!< hangot mikor letépi a régit, majd a recsegést, ahogy férfiasan a fogaival tisztítja a vezetéket.
Rákapcsolom az áramot a vezeték felém eső végére. Amint meghallom, hogy ERRRRRREEEERRKKK!, máris tudom, hogy a "leltárhiány" többé nem fog problémát okozni. Ismét egy gond, amit a Pokoli Operátor távirányítással és véglegesen megoldott.

Nos, igen. Piszkos, büdös, sintérmeló, de valakinek ezt is élveznie kell, nem?

A Még Pokolibb Rendszeradminisztrátor Feljegyzései

Beérek az irodámba, és mivel ez az első napom - szeretnék jó benyomást kelteni - a bejövő leveleimet kidobom a kukába. Na, ez az, amit én hatékonyságnak nevezek.

Felhív a nagyfőnök és közli, hogy mostanában nagyon sok a panasz a gyakorló pokoli operátorra. Megkérem, hogy az összes hívást továbbítsa nekem, majd én foglalkozom az üggyel. Felhívom az operátort, hogy sürgősen jelenjen meg az irodámban.
Két héttel később előkerül, mikor is megmutatom neki az eddig felgyülemlett bejelentéseket.

"Hetvenhárom panasz az első három hét alatt!" - üvöltöm - "Ez persze jó - de NEM ELÉG jó! Naponta legalább tíz panaszt akarok hallani rólad - LEGALÁBB. Na, most akkor hadd lássam, mit csinálsz rosszul. Ha felhív egy felhasználó - mit teszel?"
"Kiölöm?" kérdi a PO.
"NEM! Hogyan ölhetnéd ki, ha egyszer nem tudod a loginnevét. Az első feladat: megszerezni a loginnevet. Aztán mit csinálsz?"
"Kiölöm?"
"NEM! Először meg kell kérdezni, hogy mi a problémájuk."
"Miért?"
"Mert akkor később hivatkozhatsz arra, hogy nem magyarázták el rendesen. Nagyszerűen véd - mindig bejön. Teszem azt, egy felhasználó felhív, hogy panaszkodjon. Én meghallgatom a problémájukat, majd azt mondom "Ó, én azt hittem, hogy mikor azt mondta a PC-je nem működik, azt gondolta, hogy miként tehetné meg a PC-jével azt, hogy az soha többé ne dolgozzon, és az összes adatát is letörölje. Mindig ez történik. Aztán mikor vinnyog, csak megmondom neki, hogy nagyon sajnáljuk, majd ha végeztem, hamisítok neki egy kis CPU használati időt, hozzácsapom a számlájához, hogy az ne legyen kisebb, mint a perui nemzeti adósság. Tehát, miután meghallgattad a problémájukat, mit teszel?"
"Kiölöm?"
"NEM! ezután ki kell találni valami kifogást. Van kifogásnaptárad?"
"Ó, nincs..."
"Uram atyám, és még ez mondja, hogy képesített operátor! Jobb lesz, ha mihamarabb beszerzel egyet. Addig is, itt az enyém." Odaadom a sajátom, miközben felcsapom az első lapot- "ENTRÓPIA"..... ...Ezt nagyon szeretem. "Tehát, miután elmondtad a kreténnek a kifogást, mit teszel?"
"Kilövöm?"
"IGEN!" (Azt hiszem ennek rögeszméje van) "És azután?"
"Lerakom a telefont?"
"NEM! Akkor mindig vissza fognak hívni, amint a probléma újra fellép. A te feladatod az, hogy féljenek a telefontól. Miként tudnál dolgozni, ha állandóan hívnak. Tehát, meg kell fizetniük a telefonért. Mit tennél ezek után?"
"Letörlöm a dolgaikat?"
"Igen, kezdetnek nem rossz, de akkor meg azért hívnának, hogy újabb dolgokat rakjál fel nekik. Te azt akarod, hogy többé ne hívjanak. Mit teszel?"
"Szidom az anyjukat?"
"Nem. Azt hiszem bemutatót kell tartanom. Van nálad tollbetét?"
"Igen."
"Látod azt a fali csatlakozót? Dugd bele a betétet."
"De áram van benne!"
"Azt hiszed, hogy bedugatnám veled, ha lenne benne?"
"Ó" >fiddle< >fiddle< >BZZZZZZZEEEEERT!<

Hát persze, hogy be. Nem volt jó semmire a figura.

(Fordította Benő)

Második feljegyzés

Ma hallgatom meg az új operátori állásra jelentkezőket, s mivel én vagyok a Pokoli Rendszer adminisztrátor, magasak az igényeim. És mint Ex Pokoli Operátor, az igényeim még magasabbak.
Behívom az első jelentkezőt.
"Oké," mondom. "Akkor most felteszek néhány kérdést, hogy felmérjem a tudásod a számítógépek és a hálózatok terén, különös tekintettel a gyakorlatra."
"Persze."
"Rendben. Első kérdés. Hogyan tudod megakadályozni, hogy valaki a levelezésbe csúnya leveleket juttasson be?"
"Lezárom az accountjukat."
"Jó. Részletesebben?"
"Kiürítem a könyvtárukat, megváltoztatom a jelszavukat, és az összes mentésüket letörlöm."
"Kiváló. Mi az a killfile?"
"Hmm. Ez egy olyan lista, amiben loginnevek, levél tárgyak, news címek vannak feltüntetve, amit az olvasó program automatikusan átugrik, így nem kell szemetet olvasnom."
"Nem. Emlékezz vissza, engem a gyakorlati oldal érdekel. A killfile arra szolgál, hogy a kiölendő loginneveket tárold."
"Ó, persze, bocsánat."
"Sebaj. Mi a DCE?"
"Delete, Close, Erase."
"Jó! Mi a DTR?"
"Don't Try to Ring. Az operátorok jelszava."
"Nagyszerű. DBMS?"
"Don't Bug My Supervisor. Talán az egyik legfontosabb rövidítésünk."
"Naná, hogy az. Oké. Egy felhasználó felhív, és arra panaszkodik, hogy egy másik felhasználó szexuális indíttatású leveleket írogat neki. Mit teszel?"
"Lementem a leveleket, törlöm a panaszkodó loginját (véletlenül), majd megzsarolom a küldőt azzal, hogy elküldöm őket a szüleinek."
"Jó, azt hiszem meg fogsz felelni. Fogd csak meg ezt a drótot!"
"Köszönöm, inkább nem."
"Kiváló. Átmentél a vizsgán. Holnap kezdhetsz is. Légy szíves azon az ajtón menj ki, hogy ne zavard a többi jelentkezőt."

BZZZZZEEEERETTT!

Áram a kilincsben. Erre mindig ráfutnak. Talán a "Panasziroda" felirat vonzza őket mint a lepkéket a lámpa...
Kilököm a hullát az ablakon.
"KÖVETKEZŐ...."

(Fordította: Benő)
Az eredetiért hálával tartozom Simon Travagliának (spt@waikato.ac.nz)


= VÉGRE VÉGE =

- Hogy hívják az internetező szerzetest?
- Felhasználó barát.

A felhasználó - rendszergazdák szóhasználatában a júzer - van.
Megkerülhetetlen, ha nem lenne, ki kellene találni, sajnos érte van a számítógép. Miután a rendszergazda reggel kiterelte a rendszereket az ólból, az esti visszaterelésig napjának nagy részét a júzer dominálja: gesztikulál, arca elszínezőik, sír, üvölt, vinnyog, káromkodik, depresszióba esik, migrénes rohamot kap vagy kiújul a keszonbetegsége. Mióta a régi szép nyálcsorgatós mainframe-idők eltűntével az igazi és kevésbé igazi buherátorok bennfentes aranykora is kimúlt, a júzerek is elszaporodtak, mint a nyulak. Kezdetben vala a mainframe, ahol a rendszerprogramozónak nevezett gazdát és a júzert néha alig választotta el több annál, hogy az előbbit kifejezetten a buherálásárt fizették, az utóbbit meg kifejezetten másért.
Ekkor még a júzernek is több tisztelet járt, felhasználónak nevezték és illendően megsüvegelték. Az aranykor természetesen a miniszámítógép beköszöntésével, az on-line korszak hajnalán kezdett leáldozni, mikor a terminálok körül hirtelen nyájas júzerek kezdtek sertepertélni.
Azóta van a gazdáknak olyan érzése, hogy a júzerek intelligenciája állandó - az is az egyik mutatóujjukba szorult - csak a számosságuk növekedett. A júzer hétfejű sárkányként füstöli be az elsőként útjába került, és szakértőnek vélt illetőt, de egy különösen autentikusnak tekintett rendszergazdára vérszopó piócaként képes rátapadni. A szeánszok során a rendszergazda lefordítja magában a kérdést számára érthető nyelvre. A válasz - annak a reményében, hogy a kérdező gyorsan távozik - rövid, pontos, és érthető.
A baj az, hogy a júzer ilyenkor vérszemet kap, és további kérdéseket tesz fel. Ettől a rendszergazda elveszíti türelmét, és nekiáll a júzert csúnyán összezavarni. Visszakérdez, vagy a továbbra is pontos válaszokat egyre kevésbé érthető technoblablában fogalmazza meg, míg végül a júzer szájából felhangzik a megváltó "értem", majd lógó orral, lealázva és tökéletesen összezavarva elkullog.
A júzer inkább számtalan, mint számos bűnei között a legfőbenjáróbb attrocitás a rendszergazda illendő megsüvegelése helyett a "hi sysop!" megszólítási formula alkalmazása. Hasonló bűn az absztrakciós képesség hiánya, amely az "any key" kétségbeesett keresésében nyilvánul meg, de ez már tíz éve is ősi eposz volt.
Internetes berkekben ismert sztorik a lábpedálként taposott egér és a reklamáció a tönkrement csészetartó miatt (értsd: letört a CD-ROM meghajtó tálcája a kávéscsésze alatt), de keresett már júzer római számokat a billentyűzeten, akart floppyt dugni a nyomtatóba, és állította váltig tanszékvezető egyetemi tanár hogy a "telnet ludens" programja azért felejtette el a jelszavát, mert a magával citált megszeppent egyetemi hallgató megnyomott egy gombot a PC-jén.
A júzer néha hatékonyan old meg nagyon bonyolult feladatokat. Igaz, ilyenkor jobb lett volna, ha bele sem kezd, mert a kár minden egyes alkalommal hatalmas, az általa használt program gyakran üzemképtelenné válik. Ezek azok a kizárólagos alkalmak, amikor a felhasználó hajlandó elismerni, hogy csinált valamit, és a segítséget is azzal indoklással kéri, hogy képtelen visszaállítani az eredeti állapotot. Az eseménysorozat reprodukálása kilátástalan, és gyakran nem csupán irreverzibilisnek látszik a folyamat, hanem ténylegesen is az. A kevesebb mint öt perces ámokfutás gyakran félnapos rendszergazdai munkát indukál.
A felhasználónak halvány fogalma sincs róla, hogy miben rejlik a memória és a merevlemez különbözősége, és melyiket mire, és miért arra használjuk, amire. Kísérletet sem tesz a számítógép hibaüzeneteinek elolvasára, a megértésükről ennek folyományaként már beszélni is felesleges. Amikor felemeli a telefont, úgy kezdi, hogy "nem működik a számítógépem" és inkább többé, mint kevésbé indignálódott. Ez az állítás bármit takarhat (elfelejtett a hálózatba bejelentkezni, vagy megpróbálta, de nem volt sikeres, vagy csak egyszerűen nem találja a Windows-ban a keresett program ikonját, esetleg elfelejtette a monitort, nyomtatót, ad abszurdum magát a számítógépet bekapcsolni), kivéve azt, hogy nem működik a számítógép.
A felhasználó sohasem felejti el a jelszavát, nem töröl le semmit, ilyesmit csak a gép tesz. Ilyenkor egyetlen konszenzusos állítás képzelhető el: csoda történt. Felesleges megmutatni neki, hol a hiba, lévén annak a képe úgyis mindig a vakfoltra esik.

A populáris definíció szerint a rendszergazda az az ember, aki reggel kihajtja a rendszereket az ólból, eteti-itatja, este pedig visszatereli őket oda.
A valóság majdnem ilyen szomorú.
Számos egyébként előnytelen jellemvonás és hosszú évek kitartó munkája szükséges ahhoz, hogy valakiből igazi rendszergazda váljon. Az igazi rendszergazda titkos tudás birtokosa, számos beavatási lépésen keresztül sámáni erők birtokosává válik, a felügyeletére bízott rendszeren élet és halál urának képzeli magát, és sajnos az is. Vannak mellékhatások is, az évek során egyre fokozódó paranoia, skizofrénia, hatalommánia, kommunikáció-képtelenség és tévedhetetlenség-tudat, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük.
A rendszerhez fűződő bensőséges viszonya szorosabb, mint bármelyik házasság, a felügyeletére bízott számítógép vagy számítógépek minden porcikáját ismeri. Párkapcsolatuk macsó típusú, ha a rendszer teljesítménye elmarad az elvárásoktól, verbálisan, féltékenységi rohamaiban tettlegesen is inzultálja kedvesét. Huzamosabb ideig azonban nem bírja ki nélküle, modemet vásárol hogy a leglehetetlenebb időpontokban otthonról is ellenőrizhesse működését. Évekig álmodozik arról, hogyan verné szét az egészet egy tűzoltószekercével.
A rendszergazdának számos ellensége van, de legjobban a felhasználókat utálja. A velük folytatott sziszifuszi küzdelem lassanként kiöl belőle mindent, ami emberi. Az ideális rendszeren nincsenek felhasználók, és a rendszergazda mindent meg is tesz azért, hogy rendszere közelítsen az ideálishoz. Első lépésben munkatáborhoz méltó fegyelmet vezet be a rendszeren. A tábort körletekre osztja, lakóinak életét szigorú szabályokkal keseríti meg, mindenkinek körültekintően, sőt, szadista élvezettel korlátozza jogait. Tudásának morzsáit csak kiválasztottaknak adja tovább, a rendszer foglyai közül a kontraszelekció elve szerint kápókat szemel ki magának, csicskáztatja őket, végezteti velük a piszkos munkát, cserében extra jogokat adományoz nekik, és bizonyos mértékben osztozhatnak a mezei felhasználók iránt érzett megvetésében.
A kivételezettektől feltétlen lojalitást követel.
A rendszergazda a valósággal nehezebben boldogul, a verbális kommunikáció során gyakran túlcsordul vagy lefagy. Ideges természetű, embertársait gyanakvó tekintettel méregeti, mindenkiben potenciális felhasználót gyanít. Apró szokásaihoz görcsösen ragaszkodik, az utcán hexadecimális kódokat mormol maga elé. A valós világ komplexitása metafizikai szorongással tölti el, összeesküvés- elméleteket gyárt és csereberél a rendszereket összekötő szupersztrádán, kódoltan kommunikál. A tények egyre kevésbé befolyásolják gondolkodását, vélt vagy valós veszély esetén kommandósnak képzeli magát, és senki nem látott még napozó rendszergazdát. Szélsőséges rendpárti vagy radikális anarchista, utóbbi esetben azonban csak a rendszerén uralkodó félfasiszta viszonyokat kompenzálja.
A rendszergazdának mindig igaza van, a kritika bármely formáját a személye ellen irányuló burkolt támadásként értelmezi, ilyenkor vérengző mimózává változik. Bizarr szexuális életét a hálózaton terjedő pornográf anyagok gyűjtésével próbálja meg feldobni. Nagyon jól keres, mégis mindig alulfizetve érzi magát, így lelkiismeretfurdalás nélkül maszekolhat munkaidőben is. A grafikus alkalmazásoktól (World Wide Web), hálózati játékoktól, interaktív próbálkozásoktól (Java) epilepsziás rohamot kap, a multinacionális karvalytőke rendszervesztő marketinghúzásainak tartja őket, az ilyesmikkel próbálkozó felhasználót vérbe alázza.
A rendszert számos veszély fenyegeti.
A felhasználók apró trükkökkel próbálkoznak a szabályok kijátszására, a rendszergazda ilyenkor példát statuál, nyilvános büntetést eszel ki. A rendszer határait dühös pitbullként védi, tűzfalakat épít, áramot vezet a szögesdrótba, aknazárat telepít. Rémálmaiban a partizánok mégis bejutnak, és megkísérlik elpusztítani a rendszert, vagy egyszerűen csak felírják a falra hogy "Hülye rendszergazda".
Rémálmai néha valóra válnak, ilyenkor hiába állítja fel tábori ágyát a gépteremben, napokig nem tud aludni. Óriási stresszigényét kielégítendő titokban partizánkodik, hogy ellenőrizze a szomszédos rendszerek gazdáinak éberségét, és bebizonyítsa, hogy az általuk használt operációs rendszer fabatkát sem ér. Szoftverügyekben vallásháborúkat robbant ki és kultivál, feketelistákat készít azokról a cégekről és kollegákról, akiket elsőként állít majd falhoz a forradalom. Az igazán rátermett rendszergazdák rémtetteit hálózati mítoszok örökítik meg.
Az általam ismert rendszergazdák természetesen tiszteletre méltó kivételek, az én rendszerem a legvidámabb barakk.

Hirek: Az intel cég piacra dobta az eddigi leggyorsabb mikroprocesszort, amit valaha is gyárottak. A P28-1500 elnevezésű processzor teljesítményét jellemzi, hogy egy végtelen ciklus 5 mp alatt lefut rajta.

Örökös verseny folyik a programozók és az Univerzum között: a programozók igyekeznek minél nagyobb, jobb és idióta-biztos programokat létrehozni, az Univerzum pedig igyekszik minél nagyobb és jobb idiótákat produkálni.
Egyelőre az Univerzum van nyerésben.